(2008. május 29.)
A tanévzáró túráknak többnyire különleges hangulata szokott lenni. És most nem is elsősorban arra gondolok, hogy – mint minden olyan eseményen, melynek nevében a „záró” szó szerepel – az embernek kissé szomorú hangulata támad, átérezvén, hogy valami megint véget ért, mert ilyenről szó sem volt, bár, meghallván, hogy a központi túrákat meghírdető szervezet szerint a jövő évi kirándulásokat milyen csekély mértékben támogatják, még el is szontyolodhattunk volna. A fő hangulati tényező azonban sokkal prózaibb dolog volt: a nagy meleg. Ilyenkor a nyár küszöbén már nagyon megizzad az ember, főleg, ha hegynek fel, völgynek le közlekedik. Na de ne szaladjunk ennyire előre, haladjunk csak időrendben.
Reggel fél hétkor találkoztunk az Elágazáson. Elég sokan voltunk: tizenheten. Körülbelül másfél óra múlva érkeztünk meg Solymárra, ahol megmászva egy dombot, megszemléltük a Szarkavárnak a romjait. Itt egyébként állítólag ásatási munkálatok folynak, azonban, őszintén megvallva, mi ennek nem sok nyomát láttuk. Mindenesetre volt ott egy fából összeeszkábált kis kilátó, mely az egyik bástyát volt hivatott helyettesíteni, s ahonnan igen szép kilátásban gyönyörködhettünk. A várat elhagyva nekivágtunk a sűrű rengetegnek, ahol már egy kissé hűvösebb volt az idő. Itt kezdődött az előbb már említett hegyre fel, völgybe le rész, melyből ez utóbbit különösebben nem bántuk, ez előbbi viszont annál több kellemetlenséget okozott. De végtére is milyen unalmas lenne sík terepen túrázni! És mennyivel szebb a táj, ha nem velünk egy vonalba nézünk el egy messzi pusztára, hanem felülről csodáljuk az alant elterülő erdőséget és a távolban látszó házakat! Utunk folyamán többször is lepihentünk, egyszer rövid ideig azon a réten, ahol előző évben az utolsó túrákon esedékes díjkiosztás volt, máskor kedvenc helyünkön, a Vera-pihenőnél, mely tulajdonképpen nem más, mint egy egyszerű útelágazás az erdő közepén, és amelyről a legutóbbi alkalommal csak nagy nehezen hittük el, hogy valóban - még a térképen is jelölt - pihenőhely.
Utunk végén, mikor már mindenki elátkozta a bosszús isteneket, akik a nagy melegért voltak felelősek, megérkeztünk egy kis épület udvarára. Itt már jó néhány csapat gyülekezett. (A puhányok! A rövidebb útvonalat választották!). Egy kis kötélhúzás után megnéztük a díjkiosztást. Közülünk Braun László ezüst, László Flóra pedig bronz fokozatot szerzett a túrázáson való lelkes és kitartó részvételért, illetve ezen túlmenően még különféle tárgyi jutalmakkal (tengerészzsák, láthatósági mellény, nyakba akasztható kulcstartó, kitűző) is díjazták őket. Mellesleg nem ez az első eset, hogy iskolánk tanulóinak teljesítményét elismeri a központi túrabizottság: már Csorba Máté és Udud Levente is megkapták a bronz fokozatot egy korábbi évadban.
A díjkiosztás után elindultunk vissza Pestre. Mielőtt azonban még hazamentünk volna, a csapat nagy része ellátogatott a Hősök terére, ahol a Nemzeti Vágta miatt hatalmas felhajtás volt. Maga lóverseny nem nyerte meg különösebben a tetszésünket, egyébként is, a lovasok még csak próbaköröket tettek, az igazi versenyre vasárnap került sor. Az Andrássy út lezárt szakaszán felállított bódék (amelyek közt annyi ember nyüzsgött, mint egy bécsi vásárban) nyújtotta hangulat viszont annál nagyobb hatást gyakorolt ránk, nem hiába jegyezte meg egyikőnk, hogy úgy érzi végre, mintha egy európai fővárosban lenne.
Miután tehát kigyönyörködtük magunkat a különféle népi hangszerek keltette zenében, az ínycsiklandozó ételekben és egyéb furmányos és ötletes portékákban, hazamentünk, hogy kipihenjük az aznapi fáradalmainkat. Mert bármilyen kellemesek is, azért azt meg kell vallani, hogy néha igen fárasztóak ezek a túrák, nem annyira a táv, mint inkább a korai kelés, no meg az időjárás miatt.
Jurecska Attila 11. a
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése