Néhány gondolat a szalagavatóról
(szubjektív élménybeszámoló egy végzős tollából)
November 28-a van, szürke, őszvégi idő telepszik rá a városra és az ember örül, hogy a csukott ablakok kellőképpen elhatárolják a nyomasztó külvilágtól. Megnyugtató érzés egy jól fűtött, barátságos fényű és a konyhából kigomolygó ebédillattal telt házban meghúzódni és nem venni tudomást a kinti szürkeségről. Tegnap este szalagavató volt, ami számomra mindig is a legcsodálatosabb iskolai programnak számított, minden apró kellemetlensége ellenére; ilyenkor pontosan úgy húzódhatunk meg a Dózsa (újabban Vigyázó) művelődési házban, az ünnepélyes gyertyaátadást és a múlt idők gondtalan szellemét idéző keringőket figyelve, mint ahogy az ilyen szürke, őszvégi időkben a házunkban szoktunk. A tegnapi est különlegességéhez az én szempontomból most még az a körülmény is hozzájárult, hogy ezúttal végzősként, mint az esemény egyik fő szereplője vehettem részt az ünnepélyen, nem csak mint passzív néző vagy a műsorból nem sokat látó szervező.
Rémisztően (igen, bármily furcsa is, de talán ez a legjobb szó) gyorsan eltelt az a hét óra, amit ott töltöttünk pénteken. Megállíthatatlanul következtek egymásra az események, nem volt idő az élményeket feldolgozni, nem volt idő a sok felbukkanó ismerőssel elbeszélgetni, nem volt idő a keringő és a báli ruha teremtette csodálatos illúzióban feloldódni... és mégis, pont ez a rohanás, az élményeknek ez az egymásra tolódása, a rémisztően gyorsan telő idő ellenére összességében nagyon kellemes emlékként él bennem, mert már most, egy nappal az események után szomorúan tudomásul kell vennem, hogy bizony, a tegnapi este már kíméletlenül emlékké konzerválódott.
Milyen sokat készültünk rá! Elsősorban természetesen a táncra, vasárnaponként a beázó tornateremben két és fél órán keresztül, az utolsó hónapban már minden tornaórán is. A megközelítőleg tíz különféle táncot magába foglaló osztálytáncunkból eleinte nem is hittem volna, hogy lehet valami, annyira lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy tizenegynéhány, táncban teljesen járatlan ember megtanulja ezt a rengeteg alaplépést. De megtanultuk, ennél többet tőlünk várni sem lehetett volna. A csütörtöki főpróbán már megállapíthattuk, hogy a táncainkkal nem lehet gond.
Pénteken, mikor fél háromra odaérkeztünk a művelődési házba, nem is bántuk, hogy nem maradt idő a táncok újabb eltáncolására a szalagtűzés és a gyertyaátadás gyakorlása miatt. Ugyanis mikorra mindezekkel végeztünk, már lassan itt is volt az öt óra, a szalagavató kezdete, már jöttek az első nézők, megjelentek az első szülők, rokonok, barátok, tanárok és néhány szóváltás és örömteli üdvözlés után már mehettünk is elfoglalni a helyeinket az első sorokban.
A kórus, az igazgató úr, a szervező és a végzős osztályok beszédei, illetve a szalagtűzés után következtek a 12. a osztály és a 11. b osztály produkciói, melyet a végzősök és persze a közönség szórakoztatása végett adtak elő. Itt mindenféleképpen meg kell említenem, hogy emelem kalapom az előadások megszervezői előtt, igazán színvonalasra sikeredtek. Az 12. a osztályosoké az én szívemhez közelebb állt, hiszen a mi osztályunk élményeit dolgozták fel. Nagy örömmel és (nosztalgikus érzésekkel) láttam megelevenedni a színpadon a 12.-esek előadásában a gólyaestünkön bemutatott apácatáncunkat, a francia esten eljátszott színdarabunkat, jó volt nézni a Mihály tanár úr készítette képeket és filmeket, hallgatni az egyik diák éneklését. Közben belegondoltam: ez négy év, négy nagyon mozgalmas év összesűrítve néhány apró képbe és jelenetbe, vagy pontosabban néhány kiragadott kép és jelenet abból az óriási és megfoghatatlan élménytömegből, amit gimnáziumi időszaknak neveznek.
A másik osztály produkciója hasonlóan színvonalas volt. Ők nem egy konkrét osztályt mutattak be, hanem általánosságban az érettségit, mert hát az még előttünk van, hiába minden múltidézés, azért csak gimnazisták vagyunk még egy pár hónapig, és tanulmányi szinten a java még csak most következik. A 11. b osztály műsora természetesen humorosan kezelte a témát, ráadásul olyan élcekkel, amelyeket a közönségből mindenki érthetett. (A 12. a osztályosok előadásában előforduló humoros utalásokat szinte csak a mi osztályunk értékelhette, de az annál jobban.) Az érettségizőket alakító diákok zseniális monológok adtak elő a négyes metró építésének idejének matematikai meghatározásától kezdve a boci-boci tarka elemzéséig.
A műsorok után rövid szünet, nekünk rohangászás, ismét rövid szóváltások néhány ismerőssel az előcsarnokban, aztán átöltözés az osztálytáncos ruhánkba, átvergődés az öltözőből a színpad melletti szárnyba, szünet vége, osztálytáncok. Az osztálytánc során a 12. b-sek bemutatkoztak, mint vadnyugati cowboyok és cowgirlök, a 13. a.-sok, mint néptáncos-Zorba-Michel Jackson – utánzók. Újabb szünet (szóváltások, rohangászás, átöltözés), majd következtek a keringők.
Az est fénypontja. A lányok egész délelőtt magukat szépítgették, olyan "hajkölteményekkel" jelentek meg, amilyenekben első pillantásra rájuk se lehettet ismerni. A frakkok és a kosztümök pedig szintén megtették hatásukat: az ember láttukra (és még inkább viseltükre) visszaképzeli magát a tizennyolcadik századba, a keringők és az úri szalonok világába, egy giccses és minden giccsessége ellenére olyan szép és különleges, olyan elandalító és megdelejező világba... A keringőző diákok megváltoznak, ők maguk is egy ilyen rég tovatűnt világ fiainak-lányainak tűnnek. Kár, hogy az illúzió nem tart tovább egy óránál, hogy a Dózsa már tíz felé bezár, a diákok levedlik a keringőruhájukat, a csattok kikerülnek a hajakból, a frakkok és kosztümök mennek vissza a kölcsönzőbe, hogy az életbe valószínűleg soha többé fel ne vegyük őket.
Az az egy óra viszont valóban emlékezetes egy óra volt. Kintről bizonyára hosszúnak és vontatottnak tűntek a keringők (a 12. b osztály latin elemekkel teleszőtt és a 13. a osztály hagyományos szalagavatós keringője), mert a két osztály egyenként négyet is előadott, ráadásul többször teljesen ugyanazt, még csak személycserék sem történtek. Végzősként viszont ez az idő is gyorsan eltelt. A gyertyaátadás már vontatottabb volt, ráadásul most nem is tudtunk gyönyörködni a hangulatos látványban, hiszen a színpad mellett, a függönyök mögött álltunk, én személy szerint egy raktárban vártam a soromat. A gyertyaátadást követték a különféle ajándékok (tánctanárnak, osztályfőnöknek), majd az estet „szabad a tánc” program zárta, amikor szülők-gyermekek, tanárok-diákok, barátok-barátnők táncolhattak a keringőzenére a színpadon. Húsz perc múlva azonban véget ért ez is, a táncok kelletlenül félbeszakadtak, a nézők hazamentek, a szervezők összeszedelőzködtek, a végzősök átöltöztek, megkönnyebbülten kifújták magukat és szépen lassan kiürült a művelődési ház.
Mindennek még huszonnégy órája sincs. És mégis, annak ellenére, hogy még most is élénken emlékszem a tegnapi estre, érzem, hogy mindez már menthetetlenül a múltnak a része. Úgy látszik így az érettségi felé közeledve az ember nem csak megérik, de egy kicsit meg is „öregszik”, és ilyen melankolikus hangulatok kerítik hatalmába; de az is lehet, hogy csak ez a fene idő az oka mindennek, ez az utálatos szürke, őszvégi idő. Le is húzom inkább a redőnyt (egyébként is, közben besötétedett) és ki is teszem az utolsó pontot jelen beszámoló végére.
Jurecska Attila 13/A
