Ella

Hiányoznak a fák, az emberek,
Amint szélben falevél hempereg
Úgy hemperegtem, én viharos életben,
S egyet tudtam, csak őt ősi szellemben.

Vitt a szél, vert eső jegesen, keményen,
Simogattak a fák, félholtan, szerényen.
Hírtelen hátamon, ág-ág után csattant,
Ütésre friss szívem, fájdalomban pattant

Nincsenek fák, s már emberek se sokan,
Levelek is, csak kis maroknyi hamuban.
S a lassú szél kényszerítve nyögi az ős dallamot,
Megzörget mélyen, pár apró, halk, felső kis gondolatot.

Engem keres, vagy mást? – a nevemen szólít,
S nem vagyok sehol, torkom most nem ordít.
Indultam rózsával, hozzá talán,
Zörgetnék kedvesen, kis ablakán.

Tudja, hogy kivagyok, mondtam ki hangosan,
Azt tudja hol lakom, nyögtem zavarosan.
Ki lennék én, ki voltam akkor, mikor utam kezdetén,
Vörös rózsát szakítva álltam hideg lépcsők peremén.

Vér, fájdalom, szenvedés, szinte a halál kísér utamon,
Mit most tudok, mondom magamban, akkor még nem tudhatom.
Kivagyok, „mi” vagyok: hosszan rója vérző szíve útját,
S meríti nagy fájdalommal, lelkének mélyülő kútját.

Démonok harca ez, dőlne el rajta hamar az angyal,
S jönnek többen, hisz felsőbb ki él most, vérrel nem tárgyal,
Feladja, megadja magát most a ragyogó jó szándék,
Mintha az úttól távol, háborús éneket hallanék.

Elfordítom fülem, szemem, szám és eszem,
Megtehetném, harcolhatnék, de nem merem.
Ha most hullanék olcsó hiba vétkén, biztos meghalnék.
S rózsa kezemben, véresen, tétlenül, földbe vesznék.

Simó Áron 8.b