Félelem

Félelem. Mások vagy magunk iránt érzett aggodalomból fakadhat, amelyet egy kellemetlen helyzet okoz, és szintén a témához kapcsolódik a kétségbe esés, mely e betegség gyakori jellemzője.

Félt valamikor, gondolom a kedves olvasó is pont úgy mint én... néha de annál többször, s kétségbeesési szintje is változó lehetett a helyzet komolyságától.

Miért jó a kétségbeesés? – erre bizony nincs válasz, hiszen ez egy abszolút negatív élmény, legalábbis számomra, melyet nem szeretek átélni, sőt (!) visszaemlékezni sem szívesen akarok.

Kétségbeesés, amikor elveszítjük uralmunk és nem látunk kiutat. Ennek a legfelsőbb fokozata, amikor nem is keressük azt.

Persze az már nem köztudott tény, hogy olyan problémák várnak ránk, melyet el sem tudunk képzelni, sokan nem is teszik: erre nagyon sok ok lehet, melyeket nem kívánom felsorolni.

Nézzünk hát a másik irányba? – nem! Ilyet soha nem szabad tenni, mert a tudatlanság a legnagyobb bűn és egyben hiba is.

Említésben részesült a mások iránt érzett aggodalom, ugyanis embertársaink közül, legalább ketten, köztük jómagam és még egy valaki biztosan, feltesz egy maszkot, mely mögé begyömöszöli mindazt a sérelmet, utálatot és sajnos a boldogságot is sokszor, mely széppé és torzzá egyben teszi arcát. Bevallom, bár akik ismernek nem feltétlenül tartanak őszinte embernek, de ki tudja? Az is csak egy maszk, mellyel valami mást takarok (?): persze hogy az! Mi más is lehetne, hisz ha ezt a maszkot, mely oly mélyen ivódott arcomba, elvetném, kincsek és átkok szakadnának le könnyes cseppek tengerében. Köztudott tény, hogy ezt nem akarom tapasztalni sem én, sem mások. Viszályt okoznék, káoszt s tán még rémületet is. Nem lennék józanabb ember, mint amazok a részegek, kik meztelenül futkároznak keresztúron, kiöntve szívüket, de nem veszik észre, hogy mást is kiadnak magukból, az intim részeken kívül. Őket biztosan nem érdekli, másnap úgysem emlékeznek rá.

Könnyek, mi mindent mondanak nekünk? Lehetünk boldogok, szomorúak, letörtek, de sírhatunk minden felsőbb ok vagy cél kivételével együtt is, mely pillanatban lelkünk egy kis pillére szakad ki helyéről, s minden, amit tartott, gyöngy kis cseppekben elvész egy zsebkendőben.

Mit tennének mások, ha valaki sírna, és a síró „fél” aztán hogyan reagálna? Félne attól, hogy kinevetik, s többet sír és ordít majd azért, mert előzőleg sírt? Megáll e majd valaha, vagy könnyes párnáján ér véget élete?

Persze hogy nem! Ha így lenne, én nem lennék, és biztos vagyok benne, hogy mások sem.

Reakciók, segítenek, rontanak vagy csak semlegesen hagyják a lelket, ez mindenkinél más. Nagyban függ az okozattól is.

Egy jó barátom, nevét nem említem, bár az illető bizonyosan tudja, hogy semmi szégyellnivaló nincsen azon, hogy elsírta magát. Velem is megtörtént, én is jártam ott, engem is kinevettek és igen; engem is bántott.

A történet nyelvtanórán kezdődött, az okozat pedig nem más, mint az akkor kiosztott nyelvdolgozat. Főhősünk életében először kapott elégtelent – főbb tárgyból persze – és beleesett a kétségbeesés kis homokcsapdájába. Követtem a kibontakozást, látszott rajta, hogy megviselte az esemény, de nem vettem észre, hogy bárkit bántott volna, azt meg kétlem, hogy csak én figyeltem oda.

Az órának hamar vége lett, én mögötte kullogtam, majd láttam könnyezik. Néhány hölgy, melyet nem volt szerencsém megismerni – el nem ítélem őket – kinevették főhősünk. Enyhén vállára tettem a kezem, majd mondtam neki hogy mosson arcot. Érdekes, mert – számomra – az apró problémáját és a kétségbeesésének okát gyorsan érthetően és kétségbeesetten adta elő.

Megértettem őt, bár engem a világ rontott el – szoktam mondani magamba – és már nem éreztem, nem szólalt meg bennem a kis gyermek, szúrós hangjával, átéltem s én is kétségbe estem. Más miatt. Én azon figuráztam – mivelhogy őt lelkemre vettem – hogy oldjam meg a gondját, hogyan segítsek neki. Szerencsére hamar józanodtam, megnyugtattam és még arról is gondoskodtam, hogy ne késsen el a következő óráról.

Ez kicsi, elenyésző, apró dolog, de ha egy élet forog kockán, pénz, siker, hírnév, talán mindenki jobban át tudja élni, a valótlan félelmeket, ezerszeresen felnagyítva.

By: Simó Áron 8.b (Lucius)