Kavalkád

Éjjel, ahogy az eső apró kis cseppjei hullanak arcomra, lépik be ő, sötét hosszú ruhába. Fény árad utána, angyali fény, melyet valaha én ontottam ki magamból. Ő nem én vagyok, ő valaki más, akire vágytam oly régóta. A világ forog s ő nyújtja kezét felém. Gyönyörű kezek azok. Fiatalok szépek, angyaliak. Nem bírok mozdulni, életjeleim sincsenek már, de ő itt van és megcsókol, majd kezemet vállára helyezi és felemel. Könnyedén mint a hópihe szállunk a sötétből a fénybe, a levegőn lépve lépkedünk. Könnyes szemem a vizes párában kinyílik. Felhők felett szállok magasan, s ő valamit mondd, de nem túl hangosan. Csak a szemét látom, a maszkja a többit eltakarja, de tudom jól, értem életed adhatja. Hagyom hogy vigyen, hogy szálljunk együtt, éljünk s szeressünk. Megadja, megadja az esélyt hogy újra lássam a szépséget, ott lent a sok apró drága lelket. Majd elenged, s magam zuhanok már, szárnyaim elveszve, a mély egyre gyorsabban magába szív be. Az angyal újra csókol, majd eltűnik.

Ébredek, szűk szobában, sötétben. Átfagyva és vizesen kelek fel a földről, s várnék egy jelet onnan felülről. Majd újra emlékszem és mellkasom feszíti szét a gonosz, de én nemet parancsolok, azt mondom „állj!”. Itt én uralkodom. Én és még ketten rajtam kívül, de nekem élnem kell, gazdagnak és hűnek kell lennem hozzájuk, hogy ott állhassak majd mellettük.

Már állok és a világ is csak kevésbé forog körülöttem. Életem visszatér, szárnyam kitárul. Az ablakhoz lépek... és ugrok.

Szárnyaim mint a pihét a szél, emelnek engem a magasba, és belenézek mélyen a gonoszba, mely lefelé húz s lelkem emészti. „Köss vele egyességet, vagy véged” szól egy Isteni hang a magasból.... én nem felelek, csak engedelmeskedek. Az ördöggel kezet fogva, újra szállok a magasba. Haza. Haza? Haza mikor mehetek, és ott is sok jót mikor tehetek? És itt mi a célom, hogy mondjam el hogy én kivagyok?

Furcsa, nagyon furcsa gondolatok, és én ebben kavarodok, elveszve de reménnyel és hittel harcolok. Harcolok a világért, amely pusztulásban van. Nézzétek! A sok szennyet és szart ami körülvesz titeket, melyben éltek, melyet be és ki lélegeztek.

Ti nem látjátok? Észre sem veszitek, hogy éltek, hol éltek?

Nektek ez a haza? Ez? – amely belétek rúg elás, de el nem temet, amely otthagy, összetör, s meg nem csókolja kezedet? Ez? Ezt nevezitek ti világnak, otthonnak és mindennek?

Nem! – igen, én is így gondolkozom, de saját magam előletek eltakarom. Ott vagyok mögöttetek előttetek, de ti sem hagyjátok, hogy ott lehessek mellettetek.

Egy dolgot tudok mondani, minden felső cél nevében:

Magatokat, szeressétek, tetteiteken változtassatok. ÉBREDJETEK! Nézzetek körül, hogy mi van körülöttetek. Tegyetek csak egy jó dolgot minden nap, valamit ami számít valakinek. És idegennek!

Tegyetek szert új barátokra, családokra, szerettekre. Tágítsátok lelketek, nyissátok meg kapuit és töröljétek szennyetek. Keljetek fel a hosszú álomból és nézzetek körül. Állítsátok meg a háborút, és mi majd megnyerjük azt! És gondoskodunk arról, hogy boldogok legyetek.

De ez nem lesz egyszerű, mert ti csak akkor lehettek boldogok, ha másokat is azzá tesztek, és hagyjátok hogy mások is ezt tegyék tiveletek. Szeressetek és ismerjetek el minket, tiszteljetek, ne azért amit eddig tettünk, hanem amit ezután fogunk.

Ha ezt még meg nem teszitek, mi el nem hagyunk titeket. Ha nem kellünk itt leszünk. Ha meg akartok halni mind? – mi akkor is megmentünk.

Egy dolgot tegyetek meg, csak egy igaz kérésünk és utasításunk van hozzátok(!): emlékezzetek!

By: Simó Áron, 8.b