Sokat gondolok rád,
Sokszor, de mindig másképp
Ajkad annyiszor megáld,
De én mindig mást érzek épp.
Még őszintén, kezed
Testem köré fonod,
Őszintén képzeled,
Lelkem az otthonod.
Tán először én nem voltam őszinte,
De te ostoba mindig is voltál,
S most lelkem szürke színe,
Melyet helyettem te, vérbe mártottál.
Ejthettem én is sok
Apró kis sebet,
De sohasem hagyok
Egyedül lelkeket.
Akarattal, te sem hagytál
Egyedül, s szívből,
Csak egyedül te imádtál,
Én szeretlek, lélekből.
Utunk egy tisztáson
Kereszteződik, lassan,
Óvatosan, meg ne bántson,
Emelkedik a hamuban.
De kétfelől jön, mely
Két igaz ellentét,
Jó és gonosz hely,
E rejtett lét.
Személyes utak, melyek
Mélyen alul élnek
Félelmetes helyek,
S dühös, vén teremtmények.
Hírtelen mindennek vége,
Tiszta a lélek, van egy ág
Mely egyetlen reménye,
Ki majd a sötéten átvág.
Az emléke, melynek
El kéne tűnnie lelkemből
Csak vár, s émelygek
Az előttem álló szellemtől.
Utunk többször elvállt,
S fájdalmasan kettéágazott,
De szívünk összezárt,
S nekünk utat mutatott.
Többé nem engedlek el
S te sem fogsz, ezt tudom,
Sok katona menetel
S félnek a hosszú úton.
Én is közéjük tartozom,
S céljukat megáldom,
Közben lelkedben napozom
És alszom téli álmom.
Álmodom is sokat,
Rólad és rólam,
Néha rosszakat
Is, De többször jókat.
Néha félek, mikor mély
Álomba merülök,
Mint narancsról a héj
Én is halálba merülök.
Nem hiszel álmaimban,
Bár meghallgatod őket,
Nem hiszel szárnyaimban
De hagyod, ők vigyenek téged.
Van, hogy én sem hiszem
Hiába látom hallom
Megfogom és érzem,
Lélekben nem tapasztalom.
Tudom ki, és mi vagyok
Hol és mért teszem azt
Képzeld, ott Fönt ki ragyog,
És mit rejt itt e maszk.
Fájdalmat, könnyes érzelmet,
Szeretet, mely végtelen
Lelket és sötét félelmet,
És világot mely egetlen.
Lehunyom a szemem,
De sokszor más ül itt,
Más van énvelem,
És én csak sírva hajlom karjaiba
Könnyem, szárnyait marva.
by: Simó Áron 8.b
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése